Ars poetica

Urbi és Zoli

Imádunk dolgozni a szőlőnkben! Imádunk -5 fokban metszeni, és 45 fokban fürtritkítást végezni! Előre érezzük a szánkban a saját borunk ízét! Előre látjuk a Variszkusz palackokat a barátaink asztalán. Igazság szerint, nincs olyan mozzanata a nadapi Csúcsos-hegy lábánál végzett szőlészeti munkának, amit ne szeretnénk. Emiatt tudjuk, hogy kiváltságosak vagyunk, és ezért még sokáig fogunk szőlő munkával és szép borok készítésével foglalkozni. Nincs tudásunk, mégis a legmagasabbra tesszük a lécet. Ha a szőlőt elviszik a seregélyek - legyintünk egyet. Ha a telepített oltványok nem erednek meg - újrakezdjük a telepítést. Ha a teljes termést elveri a jég - együtt kacagunk. Mi vagyunk a Nadapi Bolondok. Ez a mi hitvallásunk.
Bácsi Zoltán és Urbán Zsolt


A címketervezőnk

Brigitta a címketervezőnk

A szőlőben élő barátunk :)

Variszkuszi gyík

Facebook

Megosztás a facebookon
Írta: Bácsi Zoltán - 2010 január 4.   

Kaló-kóstoló

Kaló ImreMég a Maligánban hallottam, hogy van egy szomolyai borász, Kaló Imre, aki elképesztő borokat készít. Például hatéves rozét kínál hordóból, aminek nemcsak hogy kutya baja, de teljesen új megvilágításba helyezi a rozét mint frissen iható bort. Ezen kívül azt is hallottam egyszer, hogy Kaló megállított egy, a borait kóstolni szándékozó, borhoz értő sommelier-t, és azt mondta: „Ne haragudj, de te nem jöhetsz be a pincémbe.” A mesélő úgy tolmácsolta, hogy Imre egyszerűen nem szimpatizált az illetővel.

(a kép forrása)

Ez azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Később olvastam Imre pincéjéről és borairól a Borbarátban. Emlékszem a képre: Imre ételt főz bográcsban, kezében fakanál, épp csak felpillant a főzésből. Még a szeme sem állt jól. Ez nekem tetszett.

A szokásosnál is alaposabban szerveztem meg az áprilisi túrát: szállásfoglalás Egerszalókon, korai indulás, délutáni kóstoló Kalónál, esti kóstoló Tóth Istvánnál, szállás Juhász Attila panziójában, majd másnap, hazafelé rövid látogatás Losonci Bálintnál, Gyöngyöspatán. Az élet alaposan felülírta az előre tervezettet. Őszinte örömömre.
Délután kettőre értünk Imréhez. A szokásos csapaton, Brigin, Urbin és Ráhinon kívül eljött Ráhin felesége, Ági is. Ágiról azt kell tudni, hogy a teste nem bírja az alkoholtartalmú italokat, már az első korty után virágok nőnek az arcára és elviselhetetlen forróságot érez. Viszont unta már, hogy annyit regéltünk a bortúrákról, azt is unta, hogy otthon hagyják, s a kíváncsiság legyőzte a kényelmet. Most már azt gondolom, elég vicces, hogy ez volt az első kóstolója. Brigi pedig nem egymaga érkezett, hanem nagy pocakkal, hivatalos sofőrünkként, a hatodik hónapban ülte végig a kóstolót.
Bemutatkozás után Imre első kérdése: „Meddig értek rá?” „Fél hatig”, válaszoltam. (Ugyanis hatra ígértem magam Tóth Istvánhoz.) „Hm, nem biztos, hogy bele fog férni”, felelte.

…és Imre elkezdett beszélni… Emlékszem, nagyjából öt percet tölthettünk nála, amikor azt mondta: „Nem kétséges, hogy a Teremtő úgy hozta létre a Világmindenséget, hogy az ember számára azt a keskeny sávot jelölte ki lakóhelyül, ahol a szőlőnövény megterem, s ahol jól érzi magát. A szőlő mutatja, hol kell élni. Máshol élni botorság. Szőlő és ember sorsa egymáshoz kötődik.” Ennél a pontnál kezdtünk el beszélgetni. Imre újra megjegyezte: „Mit is mondtatok, hányra mentek a következő borászhoz?”

Hirtelen beesik még egy tizenkét fős társaság. Nem bánjuk. Bízunk Imrében.

Rizlingszilvánival kezdünk. Bejött a szokásos „leggyengébb bor” effektus: megállapítjuk, hogy ebből mindannyian vinni szeretnénk hat palackkal. Leányka következett, akáchordóból. Ámultunk. Egy két évvel idősebb leányka. Leesett az állunk. Egy még három évvel idősebb leányka, fél évig héjon áztatva. Odavoltunk. Szürkebarát – igen! Jön egy rosé, hordóból, ötéves. Gyönyörű. Teljesen más.

Imre mesél. „A múltkor itt járt egy angol üzletember. Kóstoltattam vele egy közepes vöröset. Azt mondja, well, ez náluk a 10 fontos kategória. Mutattam neki egy másik tételt. Hümmögött, well, well, ez odaát egy 40-50 fontos bor minősége. Megmutattam neki egy igazán jó vöröset. Az angol felkapja a fejét: »No, ez nálunk egy 100 fontos bor! Ebből mennyi van?« Imre: »Van 500 palack. « Az angol: »Elviszek 300-at.« Imre: »Az nem fog menni. Akkor mit iszik az a többi, kedves barátom, akik a következő években betérnek hozzám egy jó borért. Egy szó mint száz: a bor nem eladó. De szívesen adok hat palackkal ajándékba.«”

A huszadik fehér bornál jártunk. Jobbra nézek. Brigi mosolyogva forgatja Urbi poharában a bort, és megkóstol egy centilitert. Balra Ágit látom. A huszadik borát kóstolja, arcán nyoma sincs a borvirágnak. Kimértsége ellenére pontosan látom, hogy imádja a kóstolt borokat, élvezi a beszélgetést. Imre előkap egy fehér dobozt valamelyik hordó mellől. Magyar termék német exportra, öt liter borral, rajta nagybetűkkel: BALATON (ez volt a bor neve). Mellette német nyelvű értelmező feliratok. Életemben nem láttam még ilyet. Imre: „Kedves Barátaim, ezt ismerik Nyugat-Európában magyar borként!” Ezután előkap egy palack új-zélandi sauvignon blanc-t. Széttölti. „Na, milyen?!” Elképesztő illata van, válaszoljuk. Az íze pedig… óriási, zamatos, behízelgő! Kelleti magát! „No, barátaim! Ez a fajélesztő!” – nézett ránk Imre. Nem is felejtem el a leckét.

 

Kaló Imre

(a kép forrása)



„Barátaim! Tartsunk egy kis szünetet, legyetek a vendégeim! Együnk egy falatot!” Kint, a pince előtt egy zöld kondér fogadott minket, színültig telve Kaló-féle erdészgulyással. Mellette fölszelelt fehér kenyér, tányérok, kanál. Megtudtuk, hogy Imre készült vadhússal, erdei gombával, zöldbabbal. A vadat ő lőtte, a gombát ő szedte. A leves már kihűlt, langymeleg sem volt. Életem levese. Urbi pár hónappal később elkezdte a kerti tűzrakó helyen a gulyás reprodukálását. Saját bevallása szerint már majdnem sikerült hoznia a Kaló-minőséget.

Folytatjuk a vörösökkel. „Barátainkra tekintettel, akiknek nemsokára menniük kell, most kivételesen három olyan bort kóstolunk, amit a sor végén szoktunk.” Cabernet sauvignon – merlot cuvée, kékfrankos, merlot. Soha életemben még ilyen komplex és friss és ropogós és érthető és szerethető és érthetetlen és emiatt csodálható, misztikus vörösborokat nem kóstoltam! Ez teljesen új, ismeretlen stílusú bor volt számomra, egyesített mindent, amit korábban a borokban szerettem, és végtelen mélységet ígért minden szippantással és korttyal. Behódoltam.

Minek is szépítsem a dolgot: kimentem, felhívtam Tóth Istvánt, megkövettem őt, és lemondtam az esti kóstolót. Nagyon megértő volt. Megkérdezte, kinél kóstolunk, és megjegyezte, mindent ért, majd máskor bepótoljuk. Le a kalappal. Amikor visszamentem, megjegyeztem Imrének, úgy alakult, tudunk még maradni. Elégedetten bólintott egyet.

Vajon meddig kell részleteznem a csodát magam és mások számára, amit ez a kóstoló jelent nekünk? Csodavilágba csöppenünk, csodapince csodaemberéhez, aki csodaborokat szűr. A pincében olyan hideg van, hogy látszik a leheletünk. Napközben áprilisi, szikrázó napsütés, éledő természet, napszállta után két fok hideg. Levetem a tollkabátomat és rátekerem Ági combjára és derekára. Imre fáradhatatlanul megy tovább a következő hordóhoz, kezében lopó, tölt mindenkinek, nem sokat, tán 2-3 centilitert, a bora minden cseppje átszűrődik a mutatóujja bőrén, mi ennek örülünk, s közben beszél és mosolyog és kritizál és kőkemény és szeretetteli, s a tizenkét plusz öt főből egy tizenhét fős közösség kerekedik, kezünkben kenyér, rajta szomolyai feketecseresznye lekvár, fekete, mint a szurok, fajsúlyos és titokzatos, mint egy jó burgundi, poharunkban a következő vörös, halljuk a szavakat, „a következő bor szürete 2001. október 29-én, szerdán reggel, 6.30 és 12.30 között történt”. Ez turán aszú, vörös aszú, ilyet még soha, este tizenegy óra van, kilenc órája kóstolunk, az asszonyok tűréshatára véges, Brigire vigyázni kell, Ági toleranciája is példás, menni kell, indulni, s egyúttal mindezt hazavinni, jegyzet nincs, ide nem illik, az emlék megmarad, de bor az kell! Imre kezében ezüst toll, „felcímkézi” a leánykákat, a CS--merlot cuvée-t, a rizlingszilvánit nem palackozza le, abból csak 600 liter van, azt megisszuk a kóstolókon. Hallom Imre hangját: „De barátaim! Ki az, aki azt meri állítani, hogy végül is a kóstolás közben mást keres, mint a Mámort?!”, s ő kacag, és én tudom, hogy igaza van, értette ezt minden természeti nép, de most én is az vagyok, s a Bort beengedem, s az átváltozásnak részese vagyok.

Kocsiban ülünk, hazaérünk, motelban vagyunk, előttünk ágy, de ez az este nem érhet véget, hirtelen jön az ötlet, a férfiak kezében törölköző, irány a meleg víz! Kétszer negyven watt Tankcsapda, tíz kilométer utazás, fürdő sehol, előttünk egy falu, Verpelét, irány vissza, panzió előtt tipródás, előttünk tábla: Egerszalóki fürdő 2 km, nyíl jobbra. Mi az ellenkező irányba indultunk el… A víz 38 fokos, pezsgőző, helyi fiatalok, a két fokos külső hőmérséklet a boros fáradtsággal dermesztő, átöltözés közben, pucéran didergek, a vízben alig tudom nyitva tartani a szemem.

Mit is mondhatnék? Nem titok, hogy a kézműves borok szerelmeseként nem csak bort – borászt is akarunk fogyasztani. Ez sikerült, az élmény örök. Jegyzet nem született – négy év elteltével is emlékszem mindenre. Imre kitette magát az oltárra. Megtudtuk, hogy előttünk hajnalban ment el egy másik kóstoló társaság. Utána aludt pár órát, főzött nekünk, talán még mosogatott is, majd délután kettőkor már kóstoltunk. Vitális ő, vitálisak a borai. A történet 2006 áprilisában játszódott. Valahol 40-50 között volt a kóstolt borok száma. Nem fizethettünk, értettük is, hogy miért.
Egy évvel később találkoztam Imrével egy kóstolón. Szóba elegyedtünk. Nem ismert meg (miért is ismert volna). Tudod, Imre, volt velünk egy kismama! (Semmi reakció.) Mi voltunk azok, akik lemondták az esti kóstolót, hogy ott tudjanak maradni a vörösborok kóstolásán is. „Tudom! Ti vagytok azok, akik lemondtátok Istvánt!!!” Nevet nem tud, azóta is így emlékszik ránk.

Menjetek Imréhez kóstolni!

2010. január 4.
Bácsi Zoltán

 

 

Vissza a többi cikkhez

 
Támogatja a Joomla! by